A kortárs táncművészetről mindig azt hittem, hogy valami olyasmi végeredménye, mikor egy rakat ember annyi cuccot töm magába, amennyit egy rocksztár jobb napjain SE, aztán valami teljesen indokolatlan mozdulatsorral igyekszik kimozogni magából a szert, hogy ne haljon bele. És TÁDÁ, kész is a kortárs koreográfia. :D

Na gondolhatjátok, hogy mik futottak át az agyamon, amikor a táncsuliba lépve mondta az edző, hogy itt most nem lesz nagyon hip-hop, mert le van sérülve, helyette inkább játszunk meg önkifejezünk, mert amúgy itt azt is szoktak. Egyrészt biztos voltam benne, hogy ez extra fura lesz (még nekem is :D ), másrészt úgy voltam vele, hogy eh, eljöttünk, átöltöztünk, szorít a határidő, toljuk. Lesz, ami lesz.

Ééééés ja. Már az elején bedobták a varázsszót, amivel engem ki lehet kergetni a világból: „BIZALOMJÁTÉK”. Hirtelen bevillant eddigi életem összes emléke, amiket ehhez a szóhoz tudok kötni:

1. „Bízz már bennem, baszki” – mondá húgom, majd nekivezet az első adandó villanyoszlopnak, míg én becsukott szemmel és enyhén vörös orral próbálom nem megölni, és arra gondolok, hogy a szüleimnek tuti hiányozna, ha itt és most feláldoznám valami magasabb cél érdekében.
2. „Ne fossál már, csak engedd el magad, és dőlj hátra, majd én elkaplak, tök jó lesz” – mondá egy osztálytársam egy osztálykiránduláson, ahol a tanárunknak az a megrögződése volt, hogy itten nem lesz klikkesedés, mindenki öribari lesz mindenkivel. A következő pillanatban a földön ülök, iszonyatosan fáj a szebbik felem, az osztálytársam meg úgy röhög mellettem, mint egy asztmás szamár.

Úgyhogy végülis elég messziről indultam, és ezen az se segített sokat, hogy mondhatni vadidegen lányokra bíztam a tomporom épségét. :D  A továbbiakban párban próbáltunk túlélni, és természetesen nem kerülhettem ki „dőljhátraosztjólesz” feladatot sem, csak itt most el is kaptak. Hálaég. :D Olyan szinten a páromba fektettem minden bizalmamat, hogy megengedtem, hogy: a teremben vezetgessen, én meg kövessem becsukott szemmel (ofkorsz, hogy máshogy); megengedjem, hogy elkapjon, mikor hátradőlök. Az utóbbit olyan szintre fejlesztettem, hogy bedobtam magam a közösbe is: 

Az óra további része úgy telt, mintha a huszonévesek napközijében lettünk volna (ami állati király amúgy, Art Kingdom Dance for president!!!). Amikor azt hinnéd, hogy totál hülyének nézel ki, amikor ilyeneket csinálsz (lásd a videóban), hát nem tévedsz sokat, de legalább iszonyatosan jól szórakozol, és érdekes módon jobban is oldja a stresszt, mint a kiscicás livestreamek a neten (igen, van ilyen. igen, kecskés is van. ha érdekel, dobj egy üzit, és simán ellinkelem neked).

Majd jött az ATTRAKCIÓ, minden kortárs tánc alapja (gondolom): az egyes fogalmak jelentésének átadása a tánc segítségével. Kihúztuk a szavakat, majd az oktató közölte, hogy akkor itt most előadás lesz kétszer nyolc lépésben legalább, hát pislogtam, mint hal a szatyorban. Mondtam Zsófinak, aki meginvitált bennünket, hogy innentől ő a vezér, mert én kétszernyóc lépésből lazán kijutok az épületből is, ha nekem kell itt koreografálnom. És hát itt a végeredmény: 

(OE reklám, csak így bújtatottan :D )

Ha kitaláljátok, hogy itt mi lett volna végcél, és miért csapkodom a földet, mint aki nem kapott fizut Glamour napok előtt (figyeleeed, aktualitás :D ), akkor kapsz tőlem egy hatalmas virtuális pacsit. :)

A második táncunkról sajnos nem készült videó, de ha csak annyit mondok, hogy: flegmáztunk benne rapperesen; lépkedtünk raptorosan; végül pedig próbáltuk a girlpower segítségével elcsábítani Zsófit, akkor biztos mindenki levágja, hogy az „önbizalom” szót táncoltuk el. :D

Egyszóval hiába indult ez egy úgynevezett töltelékórának, hihetetlenül jól éreztem magam, ennyit régen röhögtem és állatkodtam. :) És mégis tanultam valamit, nagy örömötökre itt a díva-póz, habár Zsófié valamiért meggyőzőbb. :D

Köszönjük lányok, hatalmas élmény volt! :)